Az eddigi blogbejegyzések hangneme nagyon "általános" volt. Személyes élményektől mentesen, általánosított módon írtam a Karácsony fényéről, a boldogságról, a minőségi idő csodájáról, a türelem bölcsességéről és az alázat erejéről. A blog céljának megfogalmazásában le is írtam azt, hogy nem azért általánosítok, mert "azt hinném, hogy amit én gondolok, az általános érvénnyel igaz. Az általános fogalmazásmód oka az, hogy úgy érzem, a mai kor nagyon szétesett, és emiatt gyötrően nagy igény mutatkozik az érvénnyel bíró általánosításokra." Ez a blogbejegyzés rendkívül személyes lesz. Az élet teljességének öröméről ugyanis nem lehet általánosságban, csak végtelenül személyesen írni. Köszönöm az Olvasónak, hogy megoszthatom ezt az önvallomást, amelyet kérem, olvasson el itt. Nagy öröm a számomra, hogy három barátom, Fuszek Csilla, Póth Barnabás és Szécsi Anikó is csatlakoztak hozzám, és megosztották a saját legfontosabb élményeiket.
(A fotót édesapám készítette rólam 1965-ben.)
Xx Xxxxxx,
xx xxxx x xxxxxxxxxx,
xxxxxxxxxxxxx xxx x xx xxxxx.
Xxxxxx xx x xx xxxxxxxx;
xxxxxx xxx x Xx xxxxxxxx,
xxxx x xxxxxxxx, xxx x xxxxxx xx.
X xx xxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxx xxx xxxxxx xx.
Egészen kicsi korom óta, évtizedeken át úgy mondtam el a Miatyánkot, hogy azt hittem, hogy az "a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" sornál azt kérjük, hogy az éhezőknek legyen mit ennie aznap. (Jó érzés volt a sok éhező embernek kenyeret kívánni, de soha nem éreztem úgy, hogy ez a sor rám vonatkozik, mert olyan helyzetben – nagy szerencsénkre – nem volt a családunk, hogy az aznapi kenyér ne lett volna meg.) Mennyivel egyértelműbb a Miatyánk 1582-es angol fordítása, amelyben ugyanez a sor így hangzik: "Give us this day our supersubstantial bread." Azaz nyilvánvalóvá válik, hogy nem kenyeret kérünk az Atyától, hanem a Jézussal való együttlét örömét kérjük tőle – minden napunkban.
Hadd mondjam el három találkozásomat Jézussal, amelyek az elmúlt évben teljesen megváltoztatták az életemet. Az első találkozás 2017. pünkösdjén történt, a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Házban. Úgy tizenöten jöttünk össze egy ökumenikus szentignáci lelkigyakorlatra azon a hétvégén (köztük többen, így én is, evangélikusok). A négynapos csend előtt van egy rövid bemutatkozás, amikor mindenki elmondhatja, hogy miért jött. Sokan családi gondok, egy nagy életeseményre (például házasodásra) való felkészülés miatt jöttek, avagy egyszerűen csak azért, hogy újra örülhessenek a Jézussal való együttlétnek. Addigra már ötödik hónapja végeztem otthon egy mindennapos szentignáci lelkigyakorlatot. Nem volt megfogalmazott célom a pünkösdi együttléttel. Amikor rám került a sor, mégiscsak mondanom kellett valamit. Hirtelen kiszakadt belőlem az, hogy "Az alázat kegyelméért jöttem." Utána néztem magamra döbbenten. "Miért jöttem??? Hát miért mondtam én ezt? Hát azt sem tudom, mi az az 'alázat kegyelme'..." Ahogyan másnap az erdőben sétáltam, egyszerre csak azt éreztem, hogy előttem áll Jézus. Előre lépett, és átölelt. Azt a kiteljesítő, Teljes örömöt, amelyet akkor éreztem, soha nem fogom elfelejteni egész életemben. Talán csak néhány másodpercig tarthatott, de az is lehet, hogy egy órán át, mert kiestem mindenből, és ott álltam, nagy kábán, az erdő közepén. Aztán elkezdtem bőgni, és hálát adni mindenért.
Utána sétáltam egyet, imádkoztam, majd visszaindultam a Manrézába. Ahogyan gyanútlanul megyek hazafelé, egyszer csak az erdő közepén rám szakadt a kegyelem. A Szent Lélek forgószele elkapott, és megrázott. Minden tagom rángott, és rázkódott hosszú perceken át. Kiterjedtem: végtelen dimenziókba. Közben azt éreztem, hogy egy vízesés ömlik át rajtam. Zuhog, iramlik mindenemben, és teljesen átmos. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas áramütés. Újjászületett emberként maradtam ott néhány perc után. Ahogyan felocsúdtam, egyértelműen megfogalmazódott a fejemben a gondolat: "Péter! Te most megkaptad az alázat kegyelmét!"
Az értelmem képtelen volt felfogni, hogy mit is jelenthet ez. Ugyanakkor minden porcikám érezte, hogy itt és most addigi életem legfontosabb eseménye történt meg velem. Érezte ezt azért, mert sok évvel korábban már volt hasonló élményem, amikor – magamat is alaposan meglepve – a Szentlélekhez kezdtem el imádkozni, és egy minden tagomat megrázó forgószél formájában "válaszolt". Erről írtam egy korábbi blogbejegyzésemben, és ez a gyönyörű, korábbi élményem szóba került a "Miért hiszek?" sorozatban megjelent interjúban is. Minden porcikám átélte a pillanat jelentőségét azért is, mert hosszú perceken át rázott a zokogás, és úgy éreztem, hogy nem tudom kifejezni azt a hálát, ami e meg nem érdemelt, leírhatatlan intenzitású öröm miatt betöltött.
Ahogyan felocsúdtam, rájöttem, hogy pontosan azon a helyen állok, ahol – az odaútban – Krisztus átölelt. Itt "adta meg magát" az értelmem is. Térdre rogytam, és elkezdtem imádkozni a kis ösvény és az erdő közepén.
Másnap is sétára indultam. Ahogyan visszafelé jöttem, egyszer csak egy feketerigóra lettem figyelmes. A rigó kukacokat keresett, és nagy szorgalommal rendezgette az avart. Az alul elrothadt leveleket felhúzta az avar tetejére. A felső, elszáradt leveleket meg lerázta az avar aljára. Kukacot nem talált, hanem a munkája közben, nagyon intenzíven, végig engem nézett. Közelebb mentem: nem repült el. Rendezgetett és nézett. Amikor már percek óta folyt ez a "közelebb megyek, nem repül el, rendezget és néz" jelenet, mélyen elgondolkodtam. Furcsa ez a rigó. Nem így szoktak ezek a rigók viselkedni. Nem akar nekem a Jóisten üzenni ezzel valamit? Esetleg azt, hogy nekem is rendezgetnem kellene a környezetemet ugyanígy, mint ahogyan ez a Jó Kertész teszi itt előttem? Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a rigó pontosan ugyanazon a helyen áll az út mellett, ahol az előző nap találkoztam Jézussal, és ahol rámszakadt a kegyelem. Mélyen megrendültem, a legfontosabb gondolataim közé eltettem, és megköszöntem a "rigónak" az üzenetet.
[Néhány barátom szóvá tette, hogy hogyan keveredett nálam egy feketerigó Jézussal egy sorba? Ezen a kérdésen alaposan elgondolkodtam magam is. A helyszín egybeesésénél sokkal fontosabb volt az az érzelmi intenzitás, amelyet a rigóval való találkozás során átéltem (akkor, amikor még nem is voltam tudatában a helyszín egybeesésének). Könnyen lehet, hogy ugyanez a rigó ugyanott másnak talán nem jelentett volna semmit. Bennem azonban nagyon mély tartalmakat mozgatott meg. Azaz a rigó tulajdonképpen egy szimbólum volt. A "fontos üzenet" szimbóluma.]
Harmadnap is tettem egy sétát. Visszafele már előre nézegettem "a helyemet". Ma vajon mi lesz ott? Ahogyan közelebb értem, nagy meglepetéssel láttam, hogy ki van terítve egy takaró az ösvény közepén, pontosan ott, ahol velem mindezek a dolgok megtörténtek, és rajta egy fiatalember napozik. (Nem tudom hányszor járt a kedves Olvasó Dobogókőn. Nem szoktak Dobogókőn fiatalemberek takarókat terítgetni az erdő ösvényeinek a kellős közepén.) "Hahó! Az az Én helyem!" – jutott eszembe az első gondolat. A második gondolat azonban óriási szégyen volt. "Hogyan tudod ezt gondolni, te Péter! Te már annyi kegyelmet kaptál itt. Most másnak van szüksége rá!" Így aztán letérdeltem, és imádkoztam azért, hogy a fiatalember kapja meg azt a kegyelmet, ami neki éppen most kell. Ahogyan visszaértem a Manrézába, a csendben elköltött ebéd során kiderült, hogy a fiatalembert aznap szentelték fel pappá...
A második találkozásom Jézussal nem egy erdőben, hanem a bensőmben történt. Az imabeszélgetések során gyakran láttam a becsukott szemem előtt egy szívet. Egy idő után felfigyeltem arra, hogy a szívből, de különösen a hajlatából nagyon nagy fény sugárzik ki, és mintha lenne is a szívhajlatban valami, amit nem látok pontosan, hogy micsoda. Annyira foglalkoztatott ez a látvány, hogy elkezdtem a Google-ban nézegetni, hogy milyen szív lehet az, amelyik ilyen. Az Olvasó már biztos csóválja a fejét: óriási felismerés volt rájönni arra, hogy Jézus Szívét látom a fényárban, és a kis valami a szívhajlatban – a kereszt. 2017. adventjének első hétvégéjét a Szent Szív Társaság nővéreinél töltöttem egy lelkigyakorlaton. Az imabeszélgetésem során megismétlődött ez a látvány, és megismétlődött az a korábbi, nagyszerű érzés is, hogy a szív elkezd nőni, jön felém, és szeretetével beborítja az egész látóteremet. Most azonban megszólalt bennem egy hang. Ez a hang nem az én hangom volt. "Péter! Én eljöttem idáig, de az utolsó lépést neked kell megtenned. Lépj be!" Óriási megdöbbenéssel, az öröm zuhatagában tettem egy gondolatbeli lépést előre. Beléptem. Ezzel átszakadt valami. Bekerültem egy teljesen más dimenzióba, ahol az öröm teljessége uralkodott. Nem lehet leírni ezt az érzést. Csak kívánni tudom bármelyik Olvasómnak, hogy hasonló érzésben lehessen része.
"Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be,
megtartatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál."
(Jn 10:9)
(Jézus e csodálatos szavait "teljesen véletlenül",
hetekkel ezelőtt írtam ki abba a file-ba, amiben ennek a
blogbejegyzésnek a gondolatait gyűjtögettem. Akkor még
egy hosszú értekezést akartam írni az eucharisztiáról, és
meg sem fogalmazódott bennem, hogy ennek a bejegyzésnek
egy személyes vallomásnak kell lennie. Amikor átmásoltam
az igét erre a helyre, akkor döbbentem rá arra, hogy mit is
írtam le egymás után. A köszönet egy olyan áradata sodort
el, ami után hosszú ideig nem tudtam folytatni az írást.)
A harmadik találkozásom Jézussal sokszor ismétlődő, gyönyörű dolog. Az egyik imabeszélgetés során Jézus fehér ragyogású hátát pillantottam meg. Nagyon zavarba jöttem. "Miért fordít Jézus hátat nekem? Milyen rosszat tehettem?" Aztán egy ütésként hasított belém a felismerés. "Hát te hülye! Hát most történt az meg, amire régóta vágytál! Hát ha Jézus hátát látod, akkor – mögötte vagy! Ha mögötte vagy – akkor Jézus Útján jársz!" Leírhatatlan öröm öntött el, ahogyan rájöttem minderre. Azóta nagyon sokszor érzem azt, hogy Jézussal "együtt sétálunk". Ilyenkor minden kisimult, nyugodt és elrendezett lesz. Jézussal sétálva ott érzi magát az ember az Atya végtelen, szerető Csendjének közepén, ahol a döntések jó időben és jó helyen meghozott, jó döntésekké válnak.
Hadd mondjak el még egy történetet arra, hogy ennyi kegyelem után is mekkora hülye marad az ember. 2018. február elején beszélgettem az egyik barátommal, és egy helytelenített viselkedés felidézése után kicsúszott a számon: "Hát, emiatt még Krisztus is forogna a sírjában." Ahogyan ezt kimondtam, végtelenül nagy szégyen fogott el. "Hát ennél nagyobb hülyeséget még életedben nem mondtál! Hát hogy forogna??? Idióta. Hát nem forog. Feltámadt!"
Nagyon sokan vannak, akik hasonló, benső mélységeket élnek meg. A legtöbben azonban nem merik magukat átadni ennek, és még kevésbé mernek beszélni róla. (Én is sokat tipródtam azon, hogy leírjam-e mindezt a Máté 6:6 miatt is: "Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van" de olyan elsöprő erővel tört rám a közlés kényszere, hogy nem tudtam nem engedelmeskedni neki.) Ezért örülök különösen annak, hogy három barátom is vállalkozott, hogy megossza a többiekkel ezeket az élményeit (szintén először lépve ki a nyilvánosság elé -- mindannyian köszönjük az Olvasó empátiáját).
Minden Olvasónknak a Bensőnkben élő Teljesség megtapasztalásának hasonlóan intenzív örömeit kívánjuk. Kedves Olvasónk! Lépj be!
Benső mélységeink 1: Többdimenziós élményeim (Szécsi Anikó)
Voltak olyan tapasztalataim, amelyeket talán sokan átélnek. Megálmodtam a fiam érkezését, megéreztem Apám váratlan halálát, akinek szelleme azóta sorsdöntő pillanatokban ült már az ágyam végében. A Teljesség megélésére eddig két meghatározó és megrázó élményem volt. Az első akkor történt velem, amikor 2010-ben "újrakapcsoltak" (a módszerről itt lehet többet megtudni). Elkerültem egy olyan dimenzióba, amelyet végig csodálatos, nem evilági finom illatok és hatalmas fény borított be, ami teljesen átjárt. Dallamok és leírhatatlan csodás érzések érkeztek hozzám, miközben a leggyönyörűbb színek vettek körül, mennyei volt. Se előtte, se azóta, soha nem érzékeltem semmi ehhez foghatót.
A másik élményem otthon, éjszaka történt, 2015. januárjában. Álmomból ébredtem, de ahelyett, hogy kimentem volna egy pohár vízért, valami más következett. Hirtelen szólított egy hang, hogy menjek és nézzek körbe. Hol? Ekkor elkezdtem kiterjedni, egyre nagyobb és nagyobb lettem. Először akkora voltam, mint a szoba, aztán, mint a ház, láttam magam odalent, majd láttam az utcákat és a teljes Földet, a csillagokat, amelyek közé teljes valómban kiterjedtem. Kint voltam az Univerzumban, mélységes csönd és nyugalom vett körül, amelyet még soha nem tapasztaltam, és úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, mert a tér és az idő megszűnt. Végtelen nyugalom, béke és szeretet vett körül. Egy vékony fényszálat láttam magam alatt, amely összekötött a Földi önmagammal. Hirtelen eszembe ötlött, hogy ha ilyen hatalmas vagyok, hogyan fogok visszaférni a testembe, és ekkor újra megszólalt a hang, azt mondta, hogy ideje visszamennem. Így is történt, visszatértem fokozatosan, és ellenőriznem kellett, hogy a kezeimben és a lábaimban is benne vagyok-e, tudom-e őket mozgatni… Minden rendben volt. Lenyűgöző élmény volt, és a rendkívüliségével együtt mégis magától értetődő, egyben Földi fogalmakkal nehezen érzékeltethető.
Mire jók ezek a tapasztalások? Bizonyságot adnak a láthatatlanra és ezzel segítenek a tudatosodásban, a hitben. Számomra nem az a kérdés, hogy az Univerzum, Isten, a Teremtő, a Fény (vagy nevezzük úgy, ahogyan szeretnénk) része vagyok, ahogy mindannyian azok vagyunk. Hiszen ezt tapasztalom, érzem, tudom. A kérdés számomra az, hogy a küldetésemet hogyan tudnám a lehető legjobban szolgálni. Még nincs meg a válasz, de azt már tudom, hogy a kulcs a megengedés, a feltétel nélküli bizalom és odaadás, a magunk kicsiségének elfogadása és egyben a tér és időbeli végtelenségünk alázatos megélése. A napi életre lefordítva, meditáció vagy ima, mások segítése, hasznos tevékenységek végzése, a tudatosság, az alázat és a szeretet gyakorlása magunkkal és minden élővel szemben. Embernek lenni, lehetőséget kapni a fejlődésre, ez már önmagában kegyelem.
Utószó: mély hálát érzek azért, hogy néhány éve találkozhattam Csermely Péterrel és lehetőségem nyílt általa és vele másokért tevékenykedni. Ezúton szeretnék köszönetet mondani azért is, hogy Péter felajánlotta, hogy itt elmesélhettem néhány élményemet, amelyeket (félelemből? meg nem értettségből?) elraktam magamban jó mélyre, mint valami olyasmit, amiről tudom, hogy fontos, de valahogy nem szalonképes. Mert hogyan és mikor és kinek lehet ezeket anélkül elmondani, hogy ne nézzenek csodabogárnak? (Tanár-közgazdász vagyok, 20 év kommunikációs és marketing vezetői tapasztalattal, sok érdekes feladattal és saját vállalkozással a hátam mögött – mint bárki más. A szellemi, spirituális érdeklődésem a buddhizmus felé terelt, ezért a megtapasztalásaim és ezek megfogalmazása is erre vallanak, azonban tudom, hogy ez csak az út, amely sokféle lehet, de mindenkit ugyanoda visz.) Ugyan mindenki az élet értelmét keresi, látott, hallott már különleges dolgokat, de valójában inkább elkábítja magát valami átmeneti fájdalomcsillapítóval (egy újabb kütyüvel, egy újabb párkapcsolattal) és nem, vagy csak nehezen nyitja meg a szívét. Érdemes életünk legfontosabb élményeit nem elhallgatnunk egymás elől.
Benső mélységeink 2: Aranyhasáb (Póth Barnabás)
2017 végén volt egy nagyon szép lelki élményem. Péntek este volt, éjfél körül. Fáradt voltam, olyanformán, mint amikor az ember nem tud aludni, de lefekszik, mert azt hiszi, hogy sikerülhet. Ahogyan feküdtem, szép lassan beállt bennem egy Teljes Nyugalom, ahol nincsen ítélkezés, nincsen cselekedet, nincsen csúnyaság, nincsen szépség, csak a teremtés előtti Csend. Nem gondolkodtam, csak léteztem (sőt, nem is léteztem, mert ez már a létezés utáni nyugalom volt). Ebben az állapotban egyszer csak egy sokszög alapú, fénylő arany hasáb emelkedett ki belőlem, és állt meg a mellkasom felett. Úgy sugárzott, mint egy szeretettel teli csillag. A tökéletes, megzavarhatatlan nyugalom megmaradt, sőt elmélyült eközben. Nagyon szép dolog volt később visszatérni ebbe az állapotba, habár a hasáb nem jelent meg többé. Annak az érzése, hogy eggyé válok mindennel, mert elfogadok mindent ítélkezés nélkül, eddigi életem legszebb élménye volt.
Benső mélységeink 3: "Az, hogy én, alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint te, vagy ő." (Fuszek Csilla)
Már majdnem 10 éves voltam; hanyatt fekve a fűben felnéztem az égre, ahogy bármelyik gyerek egy nyári délutánon, és egészen egyszerűen ennyi történt: a szeretet mindent átható, örök kegyelme beborított. Minden elcsöndesült, a hétköznapiság megbotlott. Megijedtem, egy másik tudatállapotban tapogatózva hirtelen messzire és kívülre kerültem önmagamtól és mindenkitől, miközben mégis nyilvánvaló bizonyossággá vált, hogy egy mérhetetlen öröm részesévé válok. Egy olyan örömé, amely megláttatja azzal a gyerekkel, hogy elválaszthatatlan mindentől és mindenkitől, aki valaha élt vagy élni fog. Láttatja vele a mindenkivel való sorsközösséget, és századokra visszamenőleg kézzel foghatóvá tesz minden bánatot. Attól a perctől már tudtam minden kétséget kizáróan, hogy semmi más nem okozza a fájdalmainkat, mint a végtelen szeretettől való eltávolodásunk, attól a szeretettől, amely egyszer csak ajándékként feltárta nekem a valóság igazi arcát, mert azt is tudtam már, hogy ennek a szeretetnek az öröme a legigazibb valóság, az emberi létezés legnagyobb adománya. Ahogy múltak az órák – még mindig téren és időn kívül – rájöttem arra is, hogy ez a szeretet maga a megváltás, a mindent űrt megtöltő erő, az életünk értelme. Hazamentem, tehetetlenségben az ágyra dőltem, és idegenként figyeltem a családomat – elmosódott alakokat láttam - nem értettem, hogy miért nem a szeretet nyilvánvaló csodájáról szól minden párbeszéd. És este megint megijedtem: ezután mi lesz?
45 éve, és az érzés nem halványul azóta sem, örök mércéje maradt a mindennapoknak: a szentség iránti mindennél erősebb vágyakozás, az örök visszatérés ígérete az égi szeretethez. A másik élményemre mondhatjuk rákészültem, intenzitásával életem egyik legmeghatározóbb pillanatává vált. Több napos meditációban a szeretetről és az elfogadásról ültünk körben közel hetvenen, és akkor meggörnyedt testtel, elzsibbadt lábakkal beléptem az emberek alkotta kör közepébe. Szavakkal szinte le nem írható, el nem mondható, ami történt, talán fénybe és zenébe önthető örök szeretet örvénye és törvénye áramlott át minden sejtemen: és akkor megszűnt a fájdalom, a test, a szorongás lepergett, a szégyen szeretetteli mosollyá zsugorodott, és többé nem létezett más csak a végtelen öröm és öröm volt jelen, és tudtam újra, hogy egyetlen egy valóság van: az isteni szeretet. Ha nem nyitom ki a tenyerem, ha nem nyitom ki a szívem, az elmém, ha nem engedem, hogy az áramlás része legyek – ha nem fogadom el a törvényt – ez az örvény elsodor, szétporlaszt, de nyitott szívvel ez a szeretet maga a megváltás: és már szárnyaltunk is, mint az angyalok, könnyed és világos és bizonyosság volt ez a szeretet újra, mint gyerekkoromban azon a délutánon. Ég és föld között ültem és kerestem magam körül az emberi arcokat, de nem láttam mást, mint a szent lélek lángját a lágyan imbolygó testek felett.
