A remény és az elvárás különbsége

Böjti gondolatok a hit erejéről

 

 

1. Az elvárások módján élő élet csapda. Nagyon sok ember a környezete által közvetített elvárásokhoz igazítja az életét. Az elvárások teljesítésétől a legtöbben elfogadást és szeretetet remélnek. Emberi világunkban az elfogadás és a szeretet azonban sokszor az érzelmi zsarolás eszköze. A legveszélyesebb elvárások azok, amelyeket saját magunkkal szemben támasztunk. Az elvárásaink és a valóság közötti távolság mértéke nem más ugyanis, mint a bennünk élő fájdalom. Ne elvárásként tekintsünk az életünk céljaira, hanem vágyjunk arra, hogy megvalósíthassuk őket. Az elvárásoktól megszabadult ember önazonos marad. Sokkal többet ér azonban még ennél is az, ha az ember nem konkrét dolgokhoz köti a vágyait, hanem szabadjára ereszti őket, és a jóra vágyik úgy általában. A jóra való vágy a remény.  (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el blogbejegyzésemet itt.)

 

 

2. A reménység ereje. Reménykedni manapság nem divat. Pedig a reménység sokkal több, mint a vágy. A reménység nem egy konkrét cél elérését, hanem a jó növekedését kívánja. A reménység megnyitja a jó végtelenségének a lehetőségét az életünkben. A reménység a megváltás és a feltámadás örömüzenetének az életállapota. A reménység azért szabadít fel minket a konkrét célok rabságából, mert áttöri az egónk falát azzal, ami mindennél erősebb ezen a világon: Isten szeretetével. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el blogbejegyzésemet itt.)

 

 

3. Mennyivel több a hit, mint a reménység? A hit a megváltás és a feltámadás örömüzenetében való teljes és megingathatatlan bizonyosság. Ezért válik a hit óriási erővé. Mert a hit ledönti a falat köztünk és Isten között. Ha hitben élünk, Isten kiáradó örömmel megfürdet minket magában, és minden nap a Teljességének és szeretetének újabb és újabb színét mutatja meg nekünk. Mindezzel a hitünk, ahogyan érlelődik, szép lassan kiábrázolja bennünk Isten egyszülött fiának, Jézusnak az arcát és alakját. Ezzel válik a reménység valósággá. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el blogbejegyzésemet itt.)

 


 

 

 

Bevezetés. Ahogyan a szeptemberi első írásomban leírtam, a nyárig egy teljes lelkigyakorlatot végig fogok járni az írásaimmal. A karácsonyi írással eljutottunk a négy hetes lelkigyakorlat első hetének a végére: megszülethetett bennünk a Krisztus, helyet kaphattunk Isten Házában és ráébredhettünk arra, hogy Isten Gyermeke vagyunk mi is. A lelkigyakorlat második hetével foglalkozó négy írásom a bűneinkkel szembesített minket. Megvizsgáltuk a közösségi és az egyéni, személyes bűneinket, átgondoltuk a jó döntések feltételeit és választ adtunk arra a kérdésre, hogy melyik a legfontosabb döntés az ember egész életében. A nyárig a négyhetes lelkigyakorlat második két hetét fogjuk bejárni: végigimádkozva Krisztus Urunk teljes földi életét.

-----------------eddig jutottunk el az imáinkban--------------------------------------------------------

 

1. Az elvárások módján élő élet csapda

 

Nagyon sok ember a környezete által közvetített elvárásokhoz igazítja az életét. "Ha úgy cselekszem, ahogyan a főnököm elvárja tőlem, akkor jogosan várhatom a fizetésemelést." Az elvárások teljesítésének az "ellenértéke" a legtöbb esetben azonban nem anyagi juttatás, vagy szakmai előmenetel, hanem jóindulat, rokonszenv, a szeretet elnyerése. A megfeleléskényszer igen sokszor szeretetvágyat takar. Emberi világunkban a szeretet sokszor a zsarolás eszközévé válik. Szeretet csak a "jókisfiúnak/jókislánynak" jár. A "rosszkisfiúk/rosszkislányok" nem érdemelnek szeretetet. A szeretettel való zsarolás világában az elvárt "jó" kategóriája sokszor igen változékony, hiszen abszolút hatalmat csak a kiszámíthatatlanság terem. Az elvárások leggonoszabb fajtája azonban nem a mások által támasztott elvárás, hiszen az ellen mindig fel lehet lázadni – és sokszor szoktak is. A legveszélyesebb elvárások azok, amelyeket saját magunkkal szemben támasztunk. Az elvárásaink és a valóság közötti távolság mértéke nem más ugyanis, mint a bennünk élő fájdalom. A "nem értem el azt, amit elvártam magamtól" adott esetben igen tárgyilagos megállapítása megdöbbentően hamar átcsaphat a "nem vagyok OKÉ" alapszemléletébe. A "nem vagyok OKÉ" érzése nagyon hamar indukálhatja azt, hogy "te sem vagy OKÉ", ami egy kisebbrendűségi érzéssel és gyűlölködéssel teli élethez vezet.

 

Ha az elvárásoknak való megfelelés kényszere egy ilyen gyilkos csapda, mi erre a megoldás? Ne szabjunk semmilyen szabályt? Ne legyenek célok az életünkben? De, legyenek! Legyenek szabályok és legyenek célok. De ne elvárásként tekintsünk az életünk céljaira, hanem vágyjunk arra, hogy megvalósíthassuk őket. Mi a különbség az elvárás és a vágy között? Az azonosulás pontja. Ha elvárásként fogalmazom meg a célt, akkor a céllal azonosulok, és nem a célt még el nem ért saját magammal. (Gondoljunk itt egy pillanatra Jézusra! Kiket érint meg Jézus? Csak a már üdvözülteket? Dehogy! Hát pont az az evangélium egyik fő üzenete, hogy Jézus a mi bűnös életünket érinti meg – úgy ahogyan az van. Hát akkor mit teszünk, amikor az elvárásainkkal azonosulunk és nem magunkkal? Csak másnak jár az irgalom, magunknak soha? Isten szeretete önmagunk elfogadására is tanít. Az Ő végtelen türelme és hosszútűrése az önmagunkkal szembeni türelemre is tanít.)  Ha nem saját magammal azonosulok, akkor rögtön beállt a "nem vagyok OKÉ" alapállapota. Ha vágyként fogalmazom meg a célt, és nem elvárásként, akkor azonos maradok önmagammal. Az elvárásoktól megszabadult ember önazonos marad. A vágyait hajszoló ember azonban csak egyetlen fokkal jobb, mint az elvárások csapdájában tipródó társa. És itt ne gondoljunk arra, hogy ez csak azért van így, mert a vágyak "bűnös vágyak". Az önmaga ilyen-olyan jobbítására vágyó ember még mindig csapdában van, és ugyanúgy nem szabad, mint az elvárásoknak megfelelni akaró társa. Érzem, hogy az Olvasó itt adta fel. "Péter, Te begolyóztál. Hát már a jóra vágyni sem szabad???" De, szabad. Csak sokkalta, SOKKALTA többet ér az, ha az ember nem konkrét dolgokhoz köti a vágyait, hanem szabadjára ereszti őket, és a jóra vágyik úgy általában. A jóra való vágy a remény. A reménység erejéről fog szólni a következő rész.

 


 

2. A reménység ereje

 

Böjti időszakban járunk. A böjt sokak számára elvárásokat jelent. Akkor leszek jó keresztény, ha tartózkodom a hústól. Najó, ehetek húst, de váltsam ki jócselekedetekkel és/vagy imádságokkal. Gondoljunk bele egy picit ebbe a helyzetbe: elkezdtünk alkudozni a Jóistennel, mint amikor Ábrahám lealkudta az igaz szodomaiak számát ötvenre, majd negyvenötre, majd negyvenre, majd harmincra, majd húszra, majd tízre? (De annyi sem volt... 1Móz 18-19) Ugye érezzük, hogy hiába teszünk mi magunk meg bármit, marad még bennünk bűn ahhoz épp elég, hogy pontosan akkora joggal elpusztítson bennünket az egyedül igaz, ítélő Isten, mint ahogyan Szodomával tette? Ugye érezzük, hogy Krisztus Urunk keresztáldozata az egyedüli, ami megvált minket, és nem mi, saját magunk? Mi tehát a böjt? Öntisztítás? Dehogy! A böjt lényege a reménység növekedése bennünk. Mi a reménység? Erről szól ez a rész.

 

"Remény: kedélyi állapot, vagyis kellemes előérzet,
melyet valószínűleg bekövetkező valamely
 jónak várása támaszt és táplál bennünk."
 "Keresztény vallási ért.: Isten kegyelméből nyert erkölcsi indulat,
melynél fogva az Istentől ígért örök boldogságot
Krisztus urunk érdemei által teljes bizalommal várjuk".

(Magyar nyelv értelmező szótára, 1862)

 

Foglaljuk össze az írásom eddigi állításait a reménységről. A reménység kiszabadít bennünket az elvárások és a vágyak csapdájából. A reménység növekedése a böjt lényege, amely minket közelebb visz Istenhez, és megtisztít. Ennyire fontos fogalom lenne a reménység? A reménykedést nagyon sokan valamilyen romantikus hangulatnak tartják, és a cselekvésképtelenséggel azonosítják. Reménykedni manapság nem divat. Pedig a reménység sokkal több, mint a vágy. A reménység nem egy konkrét cél elérését, hanem a jó növekedését kívánja. (Gondoljunk egy pillanatra ebbe bele: ha csak a saját konkrét vágyaim teljesülését kérem Istentől, akkor – ahogyan Grendorf-Balogh Melinda lelkészem nemrég megfogalmazta – egy távirányítható Istent ajándékoztam magamnak. Ugye, hogy így belegondolva mekkora őrültség ez? Nem hisszük el, hogy Isten több jót tud adni nekünk, mint amit mi kitaláltunk magunknak? Nem hisszük el, hogy más jobb lehet annál, mint amit mi magunk kigondoltunk? Minek is gondoljuk mi magunkat? Embernek vagy Istennek?) Ha a jó csak belőlünk növekedik, akkor az (a legjobb esetben is!) végtelenül korlátos jó lesz. A reménység megnyitja a jó végtelenségének a lehetőségét az életünkben. Kaphatunk segítséget ahhoz, hogy felülemelkedjünk saját magunk korlátain. Visszakaphatjuk azt a végtelen, gyermeki bizalmat, amellyel elkezdődött az életünk. A reménység tehát megszámlálhatatlanul sok dimenzióval teljesebb egy pillanatnyi hangulatnál. A reménység a megváltás és a feltámadás örömüzenetének az életállapota. A reménység alázatot kíván. Az alázat azonban felszabadít és nem korlátoz. A reménység azért szabadít fel minket a konkrét célok rabságából, mert áttöri az egónk falát azzal, ami mindennél erősebb ezen a világon: Isten szeretetével.

 

"a nyomorúság kitartást eredményez, a kitartás pedig kipróbáltságot,
a kipróbáltság pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg;
mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe
a Szent Lélek által, aki adatott nékünk."
(Róm 5,3b-5)

"És akiben megvan ez a reménység Őiránta
az mind szent tisztaságot ölt magára,
amiképpen Ő is tiszta."
(1Ján 3,3)

 

Ízlelgessük a reménységet úgy, mint az evangélium örömüzenetében való életet. Hát persze, hogy a megpróbáltatások hosszú tanulási folyamata kell a reménység növekedéséhez – ahogyan Pál apostol írja. Aki nem alázkodott még meg Isten mindenhatósága előtt, és aki nem ismerte még fel azt, hogy önerejéből képtelen megszabadulni a bűneitől, az még nem tudja átélni egész életével a megváltás és a feltámadás örömüzenetét. Az ember olyan fajta, hogy csak a nyomorúság tudja ráébreszteni erre egyedül. Ezért hasznos a böjt a szó tradicionális értelmezésében, amellyel "nyomorúságba kényszerítjük" magunkat. Hát persze, hogy nem mi alakítjuk ki a reménységet magunkban, hanem a Szent Lélektől kapjuk kegyelmi ajándékként. Hát persze, hogy tisztaságot ad a reménység – ahogyan János apostol írja – hiszen a tisztaság nem a bepiszkolódás ellentéte, hanem az Istenhez való közelség mértéke. Hát persze, hogy a reménység központi alakja Jézus maga: a Megváltó, aki az egyedüli Ajtó, amely Istenhez vezet (Jn 10,9; Jn 14,6).

 


 

3. Mennyivel több a hit, mint a reménység?

 

"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága
és a nem látott dolgokról való meggyőződés"
(Zsid 11,1)

 

 

Mennyiben több a hit, mint a reménység? A hit a szónak a mély, igazi értelmezésében sokkalta több annál, mint az értelmi elfogadása annak, hogy Isten létezik. Nem véletlen, hogy a hit lényege a szívből fakad. A hit a megváltás és a feltámadás örömüzenetében való teljes és megingathatatlan bizonyosság. Ezért válik a hit óriási erővé. Mert a hit ledönti a falat köztünk és Isten között. Ha hitben élünk, Isten kiáradó örömmel megfürdet minket magában, és minden nap a Teljességének és szeretetének újabb és újabb színét mutatja meg nekünk. Mindezzel a hitünk, ahogyan érlelődik, szép lassan kiábrázolja bennünk Isten egyszülött fiának, Jézusnak az arcát és alakját. Ezzel válik a reménység valósággá. Ámen.

 

 

 

 

 

Fő témakörök: 

Témakörök: